BEVEZETÉS, ELMÉLETI HÁTTÉR

A spirituális ébredés ősi hagyományokon alapuló természetes folyamat. Évszázadokra, sőt évezredekre visszamenőleg olvashatunk róla, hol szimbolikus formába bújtatva, hol egészen konkrétan megfogalmazva.

A spirituális ébredés tanulmányozása, a transzcendens tapasztalatok folyamata maga a szakrális kapcsolat ápolása (Hamvas 1998, Eliade 1998). A szakrális folyamat a profán, hétköznapi anyag, állapot, viselkedés és általánosan fogalmazva a hétköznapi létforma felemelése és megszentesítése (Hamvas 1996). A folyamat rituális és spirituális elemekre bontható. A szakralitás rituális része az áldozatok bemutatásából, szertartások végzéséből áll. Ilyenek pl. az imák éneklése, tűzszertartás bemutatása. A spirituális folyamatok a belső elmélyedés segítségével a tudat ébredését és felsőbb dimenziókba vezetését célozzák. Előbbi gyakorlása a mennybe juttat (karma kanda), a második a felszabadulást célozza meg (gjána kanda) (Sankara 1997).

A folyamat teljességét kevesen valósítják meg és fejezik be, de villanásnyi benyomások az emberek nagy részének tudatos szinten is megadatnak. Elkülönítendő tehát a spontán transzcendencia, mely különösebb előkészítés és gyakorlás nélkül lép fel, illetve a spirituális ébredés hosszabb és a személyiséget mélyebben átjáró folyamata, mely általában előzetes gyakorlás kapcsán jelentkezik.

A spirituális ébredés előkészítése kapcsán a meditációt vagy az ebbe a kategóriába sorolható gyakorlatokat kell figyelembe venni. A meditációs praxis európai definíciója sok eltérő technikát sorol ide. Megjelennek itt a „leglágyabb” relaxációs technikák, de helyet kapnak az imaginatív és a koncentratív-meditatív technikák is. Nyugaton a meditáció ezek összefoglaló neve. Keleten egy sokkal erőteljesebb és körülírtabb transzcendáló folyamatnak tartják a meditációt, bár a technikák sokfélesége zavaró lehet. Mégis egységet alkotnak, hiszen a cél ugyanaz: megvalósítani az Önvalót, Istent, transzcendálni az egyént a személyesből az univerzálisba. Éppen ezért a ’technika’ kifejezés félrevezető lehet, hisz a keleti ember számára ez a átlényegülés szent folyamata (Bagdy-Koronkai 1988, Pressing 1985). Az erőteljes élményekkel jelentkező spirituális ébredés csak egyik formája az Önvaló megismerésének, a „végső önismeretnek”, a másik út egy „csendes”, egyáltalán nem megrázó folyamat, mely során a személy a világ illúzióját, a máját átlátja, megérti és felfogja a teremtés „Isteni Játékát” (Sivananda 1994). A „csendes” átlényegülés folyamatos belső koncentrációval és éberséggel éri el a célt, bár egyes források különbséget tesznek a két folyamat eredménye között. Előbbi során teljesen fel lehet számolni a személyest és beleolvadni az univerzálisba, utóbbiban még mindig van egy szubjektum, aki érzékel, még ha oly finom szinteken is (Patanjali-1 2001).

A spirituális ébredés folyamata a klasszikus indiai irodalomban három lépcsőn keresztül történik. Ezek számunkra, nyugatiak számára is jól érzékelhető, mennyiségileg mérhető hozzáállást igényelnek. Elsőként a koncentrációt kell megvalósítanunk, vagyis figyelmünket legalább 12 másodpercen keresztül kell egy pontra (külső vagy belső kép, személy, fogalom) rögzíteni. A figyelem ekkor nem mozdulhat el, más képek, fogalmak, stb. tudatba lépése megszakítja a koncentrációt. (Megjegyzendő, hogy a kritérium szigorúan összpontosított figyelmet kíván, mely még apróbb mozgásoktól is mentes.) A következő szint a meditáció, mely során a figyelmet legalább 12×12 másodpercig (mintegy két és fél perc) egy adott tárgyon tartjuk. A szamádhi, a spirituális ébredés legfelsőbb foka legalább 12x12x12 másodpercnyi (kb. 30 perc) koncentrált állapot esetén kezdődik (Sivananda 1994). A három szakaszt a klasszikus szövegek nem is különítik el egymástól. A három lépcső egymásba átnyúló folyamat, mely a rádzsa jóga utolsó három állomása. A koncentrációt (dharana), meditációt (dhjána) és szamádhit összefoglalóan szamjámának nevezik és nem is kezelik őket szigorúan különálló jelenségként (Patanjali 1-3 2001, Maheshwarananda 1992). Ezen figyelmi állapotok során lépnek fel azok az élmények, melyek a spirituális ébredés kísérő elemei (Patanjali 1-3. 2001). Annyi nyilvánvaló, hogy a keletiek a tapasztalatokat nem részletezik túlzottan, rendszerezésükre pedig még kevesebb figyelmet fordítanak. Ezzel szemben a tudományos, tudományosítható megközelítés akkor elfogadható, ha rendszerezett, objektív, mérhető, elnevezhető. Ezt a megközelítést nagyon egyszerűen „lerázzák magukról” a spiritualitást „főfoglalkozásként űzők”: úgysem lehet szavakban kifejezni, hiszen a földi tapasztalatokon túl található – mondják.

            A tapasztalatok lehetnek furcsák, olykor nehezen feldolgozhatóak, hiszen a mindennapok tudatossága során nem élünk át hasonló állapotokat. (Épp ezért a csak pillanatokra fellépő spontán folyamatok élményei többnyire érdekesek, meghatóak, nem túl felkavaróak. Ezek az élmények az idő múlásával elhomályosodnak és akár meseszerűvé válhatnak, a szó eltávolodást kifejező jelentését értve ezalatt.) (Jung 1994)

Az ilyen, a spirituális ébredés körébe sorolható élmények széles skálán mozognak. Lehetséges, hogy semmi érzékelhető különleges nem történik, csak valahogy megérinti a személyt a megtörtént esemény. Az erősebb, a személyiséget jobban megmozgató élmények a meleg testérzettől és az izzadástól kezdődően a remegő testen és spontán furcsa testhelyzeteken keresztül fény és istenek látomásáig terjednek (Gattani 2003, Maheshwarananda 1997). További élmények lehetnek, a teljesség igénye nélkül: lelassuló légzés és szívverés tapasztalata, energiák ébredése a testben, különböző hangok hallása, magasabb szintű megértéshez jutás, belső béke tapasztalása, erős érzelmek megjelenése, test nélküliség érzete (Maheshwarananda 2000, Sannella 1976, Grof 2001, Eliade 1996). Ennek a dolgozatnak nem célja a látomások valódiságának megítélése, sokkal inkább a fellépő élmények személyiségre gyakorolt hatásának vizsgálata.

A pszichológiai megközelítés hajnalán a spirituális tapasztalatokat a tudat alsóbb rétegeinek játékaként értelmezték. Az innen feltörő tudattalan anyag inváziószerűen tör be a tudatba, létrehozva az extázist vagy éppen az erős elfojtást, mely a felbukkanó tartalmakat regulálni kívánja (Jung 1995, Süle 1990). Ezzel az állásponttal nem egyeznek a keleti eszmék, hiszen szerintük a spirituális tapasztalás során univerzális folyamatok zajlanak le, mely bár eleinte átmegy egyéni és kollektíven emberi tartalmakon, de jóval túlhalad azokon. Az egyéni és kollektív tudattalan megtisztulása előfeltétele a magasabb spirituális tudatállapotok megtapasztalásának (Patanjali 1-3. 2001).

Később, a transzperszonális lélektan megjelenésével és elterjedésével a tudatfölöttiként értékelt folyamatok nem kerültek egy előzőleg már létező kategóriarendszer csapdájába. Maslow személyiségérési és motivációs koncepciója a csúcsélményt kifejezetten spirituális kategóriaként értelmezi, csupán az elnevezésen változtat a vallásosságtól való elkülöníthetőség érdekében (Maslow 1970). Grof (2001) megközelítése már a spirituális krízisek több fajtájáról beszél. Az átélt élmények típusai szerint rendszerezi a történteket. Az általa felállított osztályozási rendszer:

  1. Kundalini ébredése
  2. Sámánutazás
  3. Pszichológiai megújulás a központi archetípus aktiválása által
  4. Pszichikus megnyílás
  5. Karmikus emlékek felbukkanása
  6. Megszállottság.

A Grof által összefoglalt spirituális krízisek általában a halál-elmúlás témáját ismétlik különböző kontextusban, vagy valahogyan kapcsolódnak ehhez a jelenséghez. Ez alól a pszichikus megnyílás és a megszállottság a kivétel. A pszichikus megnyílás alatt szinkronicitás-élményeket valamint érzékszerveken túli érzékelést (ESP) ért. A megszállottság pedig külső, sokszor destruktív erők behatását jelentik a személyiségbe.

PSZICHOTIKUS ÉLMÉNYEK

A mentális betegségek közé sorolt pszichotikus folyamatok során a beteg szintén tapasztal különböző élményeket. Előzetesen azonban rövid fogalmi áttekintés a témában.

A szkizofréniáról számos elképzelés látott napvilágot. Ezek a megközelítések igen széles skálán mozognak. Vannak, akik a betegség genetikai jellegét hangsúlyozzák, vannak, akik tagadják a betegség létezését (antipszichiátria) (Tringer, 2001). Némelyek egységes kórképnek vélik, megint mások gyűjtőfogalomként használják, és inkább szkizofréniákról, és azok egyes fajtáiról beszélnek (Tringer, 2001).

A pszichózis egy adott pszichiátriai állapot súlyosságát jelző kifejezés (Tringer, 2001). Ide tartoznak a paranoia és a szkizofrénia különböző formái. Különösen a szkizofrén betegek élményeit vesszük alaposabban szemügyre, melyek bizonyos vonásokban hasonlítanak a spirituális ébredés élményeihez.

A beteg a prodromális szakaszban hosszú időn keresztül alig észrevehetően változik. Erre az időszakra jellemző a lassú szociális visszahúzódás és akaratgyengeség (Andreasen, 1997). Az aktív szakaszt közvetlenül megelőző prodromális részben egzaltált, felfokozott állapot jelentkezik, ennek megfelelő aktivitással, kevés alvással és fokozott érzelmi állapottal. Ez létesít energetikai alapot az aktív szakaszban felbukkanó érzékcsalódásokhoz, téveszmékhez, a figyelem kifejezett zavaraihoz, valamint a tipikus mágikus jellegű gondolkodáshoz, melynek központja a személy maga.

Az aktív szakasz további tünetei az asszociációs zavarok, az absztrakció zavarai, éntudat zavarai, magatartászavarok, affektív zavarok, gondolkodási (beszéd) zavarok, autizmus.

A reziduális szakaszra jellemző, hogy a működés visszatér a prodromális szintre. Az érzelmek tompák és sekélyesek maradnak, és a beteg továbbra sem képes ellátni a betegség előtti feladatait (Comer, 2000). A szerepek károsodnak, az aktív fázis tünetei hiányoznak, vagy kevésbé uralkodóak. A negatív tünetek kerülnek előtérbe (Andreasen, 1997). Ezen általános leírás az egyes szkizofrénia fajtáknál más-más alakot ölthetnek, különbségek adódhatnak a súlyosságot illetően is.

A súlyosság tekintetében egy kifejletlen formával találkozhatunk a szkizoform és a szkizotípiás személyiségzavaroknál. Ezen kórképek a súlyosabb tünetek hiányában különböznek a szkizofrénia pszichotikus csoportjától. Itt nincsenek súlyos hallucinációk, befolyásolásos téveszmék és egyéb doxazmák.

A pszichózis lezajlásának három szakaszos osztályozásán túl természetesen léteznek más megközelítések és felosztások. Ezek a tüneti jellegzetességeket foglalják magukba, a kor követelményeinek megfelelő csoportosítással (Trixler 1998). Továbbmenve azonban léteznek dinamikai jellemzők alapján történő, valamint terápiás megközelítések is. A leginkább említésre méltó irányzat a Laing és Szasz által képviselt antipszichiátria. Szerintük a tünetek mögött meghúzódó szimbolizáció megértése a lényeg, hiszen csak így tudunk a beteggel kapcsolatot teremteni és valóban ember-ember közti érdemi kommunikációt folytatni. Ellenkező esetben, amire az antipszichiátria létrejötte is alapul, csak társadalmi státuszok közti egyenlőtlen, megalázó alá-fölérendeltség létezik, valódi kommunikáció nélkül (Laing 1987, Szasz 2002). Ebben a dolgozatban nem akarok kitérni részletesen a dinamikai és oki felfogásokra, sem a kezelési lehetőségekre. Mindezek meghaladnák az írás célkitűzéseit, és messze vezetnének a tárgyalt élmények témakörétől.

ÉLMÉNYINTEGRÁCIÓ

Az átélt élmények mindkét esetben több hasonlóságot mutatnak. Ezek részletes leírását lásd lentebb. Most azonban essen szó a tapasztalatok személyiségbe történő integrációjáról.

A spirituális ébredés során a folyamat a személyesből a személytelenbe vezet. Az így megtapasztalt élmény pedig a személyesbe integrálódik, vagyis az nem lép vissza a személyesbe, hanem annak része lesz. Több kutató és misztikus (Maslow 1970, Wapnick 1980, Yogananda 2001, Vivekananda 1998, Sivananda 1994) tiszta folyamatként ábrázolja az előbb említett tapasztalatfolyamatot: a világi lét szenvedése az a „toló” motívum, mely a spirituális megvilágosodás „húzó” céljával együtt készteti az egyént a személytelen egység felé törekvő megtapasztalásra. Ennek az élményei a fentebb leírt módon jelentkeznek. A legfőbb integrálnivaló a személytelenség, mely gyökeresen eltér a világ élet-berendezkedésétől. A misztikusok ezt verágjaként (Maheshwarananda 1992, Sivananda 1994) írják le, vagyis a világi dolgoktól való elvágyódásról beszélnek: nincs semminek „íze” a személy számára, nincs ami lekösse, nincs ami örömet nyújtana. Ennek az univerzális-személytelen tapasztalatnak a „visszajövetel” után az egyén életében helyet kell kapnia. Így a személy a tapasztalatot mintegy erőddel körülvett új otthonában, a személytelenségbe transzcendált személyiségben tartja, és bár él és mozog a külvilágban, számára a világi kötelékek (család, kapcsolatok, munka, élvezetek) nem léteznek. Ezt a személytelen együttérzést és mindenki felé sugárzó jóságot észrevételezi Popper Péter (1981) is. Megjegyzendő, hogy ez a legmagasabb spirituális megismerés esetén, vagyis az emberek igen kis részének adatik meg. Befejezetlen folyamattal sokkal több egyén rendelkezik.

Az integráció lényegében sikertelen a szkizofrének esetében. Az élmények szubjektív átélésében vannak hasonlóságok, azonban a későbbi élmény-kezelés más irányt vesz, mint a spirituális tapasztalatok esetében. Aláhúzandó az a különbség, hogy a szkizofrén tapasztalat előzetesen nem ízetlen és örömtelen világból indul, hanem sikertelenségben, kiszolgáltatottságban, kielégületlenségben gyökerezik az elvágyódás. Az ilyenfajta „verágja”, a világról való lemondás, a világból való kiábrándulás kompenzált, menekülés jellegű kiindulás, mely feltáratlan szubjektív problémák halmazán hajt ki. Következetesen az átélt élmények az egyéni problémákkal átszínezve jelennek meg, sokszor nagyzásos, egoista habarccsal összefogva egésszé a történteket. Lehetséges, hogy nagy volumenű megértésről, a világ létrejöttének és működésének felfogásáról van szó, mégis az alapkoncepció és az átélt élményfolyamat is téves, hiszen az élmények a saját nagyságot hivatottak megmutatni a világnak. Így az egoizmus, mint a történéseket átszövő „tünet” teszi egyértelműbbé a diagnózist. A pszichotikus élményt produkáló páciensek az exhibicionizmus valamilyen formáját választják, mellyel a külvilág figyelmének felkeltését és vezetését kívánják elérni. Ez a durvább vagy kifinomultabb egoizmus ölthet tolakodó vagy éppen önsajnáltató formát, és sokszor a személyközi távolságok beállításával együtt fellépő nehézséget okoznak. A betegekre jellemző izolációs tendencia és a paralel figyelemfelkeltés nagy belső feszültséggel jár. A megoldatlan ambivalencia hosszútávon a két oldal váltakozó megnyilvánulásában, acting outban vagy depresszióban, regresszióban nyilvánul meg a folyamatos belső feszültség következményeként.

További következetes változás, hogy az akut szakaszban és utána a szkizofrének percepciója deficitet mutat (Epstein 1979). Ezt a kutatók az alkalmazkodásra képtelen egóval magyarázzák.

SPIRITUÁLIS ÉS PSZICHOTIKUS ÉLMÉNYEK TALÁLKOZÁSI PONTJAI ÉS ELTÉRÉSEI

A két, fentebb leírt élménycsoport közötti hasonlóságok több ponton is megfigyelhetőek. A hagyományos nyugati stílusú orvoslás az élmények, tünetek alapján minden változást hajlamos patológiaként kezelni. Ennek természetes oka, hogy a tapasztalt klinikusok „messziről megérzik” a pszichotikus állapotot. (Az antipszichiátria képviselői azonban a beteg védelmére kelnek, legfőképpen a kategórizálás ellen lépnek fel: ne beteg és diagnosztizált legyen az illető, hanem segítségre szoruló, megértendő személy, akinek kommunikációját kell megfelelően dekódolni (Laing 1990, Szasz 2002).) A két folyamat közti hasonlóságok mellet azonban jelentős különbségek is észlelhetőek.

Kiindulópontunk a lezajló folyamatok hasonlósága. Mindkét élményfolyamat kibontakozása során közös állomásokat fedezhetünk fel.

A felfokozottság, nagyobb energiák mindkét esetben jelentősek. Ezek mintegy alapot képeznek a későbbi reakciók létrejöttéhez. A szkizofrének esetében az egzaltáció lép fel, a spirituális folyamatban a test felmelegedése, remegése, valamint izzadás jelentkezik. (Sannella, 1976) Az emóciók terén szintén mindkét esetben jelentkeznek az erős, a személyiséget megmozgató érzések, melyek a szkizofrénia esetén sokszor ambivalenciával párosulnak (adott tárgy/személy iránt érzett vonzalom és taszításérzés egyszerre) (Bitter 2000, Lukoff 1985). A spirituális élmények között jelentkező erős érzelmek többnyire öröm és boldogság érzéssel társulnak, és kellemes felhanggal rendelkeznek. Egyes beszámolók a kezdeti kellemes és pozitív érzések negatív irányba fordulásáról szólnak. (Ennek a túltelítődés lehet a magyarázata. A tovább erőltetett ébredési folyamat azonban szinte biztosan destruktív.) Kognitív szinten egy magasabb megértés jelentkezik, mely a pszichózis és a spirituális tapasztalat között azonban tartalmilag élesen elkülönül egymástól. Szkizofrénia esetén ezek az „átfogó megértések” a világ működéséről, az adott személy életének eseményeiről kóros, hallucinatív habarccsal kapcsolódnak össze egésszé. Jellemző, hogy dominánsan a személy saját problémái köré szerveződik a szimbolikus nyelven megfogalmazott megértés. A spirituális élményekben magasabb szempontú, az egyéntől kevéssé függő megértés a világ működésére irányul, egocentrikus és hallucinatív összetevők nélkül. Mindkét esetben előfordulhat deperszonalizáció és derealizáció. Ezek a szkizofréniák esetében a klinikai értelemben vett folyamatokat jelölik, míg a meditálók körében ugyanezek a folyamatok nem okoznak szorongást, és így nem destruktívak a szociális és személyiségfunkciókra (Castillo, 1990). Képek és hangok mindkét esetben jelentkezhetnek. (Szkizofrénia esetén a hangok dominálnak, de nem kizárólagosan jelentkeznek. Spirituális folyamatban általában képek jelentkeznek, általában összetett formában.)

Egy esetben a szkizofrén epizódon átesett nőbeteg az általa előzetesen tanulmányozott asztrológiai szimbólumokkal képezte le a családjában előforduló születési testi fogyatékosságot. A Rorschach tesztje egyik tábláján a probléma köré szerveződő tartalom (a szentség és harc) kontamináltan átfolyt az egész képre.

A kapcsolódási pontok általános humán működést sejtetnek.

KÜLÖNBSÉGEK

A két folyamat különbségei a személyiség szerveződésére hegyeződnek ki. A szkizofrén betegek énje gyenge, a realitással való kapcsolat zavart. Az egzaltált állapot energiája a személyiségen eredetileg is meglévő „repedéseket” tovább feszíti és a személyiség „szétesik”, „szétfoszlik”, ahogy azt az 1925-ös Szabó-Nyírő Elmekórtan plasztikusan fejezi ki (Bitter-Füredi, 2000). Előtolulnak a szubjektív, képzelet szülte tartalmak, melyek tovább dezorganizálják a személyiség egységét. A következményes deperszonalizáció és derealizáció az eddigi világlátást felforgatva folyamatos (vitális) szorongást okozhat.

A spirituális tapasztalatokat – meglévő erejük ellenére – az átélő alany képes integrálni és a személyiségébe beépíteni. A személyiségre furcsán, esetleg sokkolóan hathat a testen kívüliség érzése, a lelassult életfunkciók megtapasztalása, stb., de ezzel képes együtt létezni és működni, sőt integrálja új identitásába. A spirituális tapasztalat tehát, bár nem veszélytelen, de potenciálisan építően hat a személyre, hiszen felkészült a fogadására, az én ereje és tisztasága képes kezelni az élményeket (Kelemen 1992). A pszichotikus alapú tapasztalatok dezorganizáló hatása nyilvánvaló, mely az esetek többségében hosszútávon teszi működésképtelenné az egyént. Ekkor az én realitással való kapcsolata és szociális működése defektet szenved.

Hangsúlyozandó, hogy a spirituális ébredés, a belső, univerzális potenciálok megnyitása bizonyos technikák segítségével lehetséges. Gyakorlati vezető, önmegvalósított mester nélkül – aki végére járt a misztériumnak, és akinek kezében vannak a felnyitandó ajtók kulcsai – viszont nagy a veszély, hogy a felébredt erők önhatalmúlag kiterjednek és a kísérletezgető személyt értetlenül magukkal sodorják, mint falevelet a vihar (Hamvas 1992, Sannella 1976).

Itt kell megfontolni annak a lehetőségét, mely a szakirodalomban is feltűnik, hogy lehetséges-e spirituális ébredésnek indult, de útközben félrecsúszott folyamat? Erről még kevés olvasható, hiszen az alapvetően nehezen mérhető folyamat esetleírásai között még ritkábban találkozhatunk a jelenséggel. Itt legvalószínűbb, hogy arról van szó, hogy a személy, bár alapvetően nincsen pszichotikus irányú személyiségfejlődése, az átélt élmények olyan erőteljesen érintették, melyek megrázóak voltak számára. Az ilyen élmények után a személy sorsa bizonytalan, a leírásokban ez ügyben nincs egyetértés (Süle 1990).

ÖSSZEFOGLALÁS

A szkizofrénia és a spirituális tapasztalatok találkozási pontját az energia-struktúra dimenziók mentén kalibrálhatjuk. Mindkét esetben hasonló energiák kezdenek felébredni, azonban a személyiség struktúrája és így az élmények feldolgozása eltér. A spirituális tapasztalat jól előkészített jellege (megtartott valóság-funkció, felébredő energiák elviselése, élmény integráció) mutatkozik meg. A tapasztalatra felkészült személy morálisan erős gyökerekkel rendelkezik. A pszichotikus epizód szintén előre észlelhető, hisz finom jelek akár évekre visszamenően folyamatos elhangolódást mutatnak a szociális szférában és a személyiség működésében. Maga az epizód pedig nyilvánvalóvá teszi az addigi téves személyiségépítkezést, mely egyébként is labilis talajon zajlott. Nem mindegy, hogy a napfény úgy engedjük be a szobába, hogy megtisztítjuk az ablakot, vagy pedig betörjük.

IRODALOM

  1. Andreasen, N. C. – Black, D. W., 1997, Bevezetés a pszichiátriába, Medicina Könyvkiadó, Budapest
  2. Bagdy Emőke, Koronkai Bertalan (1988): Relaxációs módszerek, Medicina, Bp
  3. Bhagavad Gítá (1996) Magyar Teozófiai Társulat, Bp
  4. Bitter István (1994): Pszichiátria, Springer-Verlag, Budapest
  5. BNO-10, 1996, Animula Egyesület, Budapest
  6. Castillo, Richard J. (1990): Depersonalization and Meditation. Psychiatry, Vol. 53, May 1990, pages 158-167
  7. Chidanand, Swami (2001): Bandhák, az energia felébresztői. in: Gjána Ganga, 2001. január-február, 6. szám, p. 20-22
  8. Comer, R. J., 2000, A lélek betegségei, Osiris Kiadó, Budapest
  9. Deikman, A (1980): “Deautomatization and the Mystic Experience.” Understanding Mysticism. Image Books: Garden City
  10. Döme László (2002): Személyiségzavarok. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest.
  11. Eliade, Mircea (1996): A jóga, Európa Könyvkiadó, Bp
  12. Eliade, Mircea (1998): Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Bp
  13. Epstein, A. “Natural Healing Processes of the Mind: I. Acute Schizophrenic Disorganization.” Schizophrenia Bulletin, 5; 1979: 313-320.
  14. Gattani, P.D. (2003): Divine Perceptions, Deveshwar Deep Impex Pvt. Ltd. Jaipur, India
  15. Grof, Stanislav (2001): Spirituális válság: transzperszonális krízisek magyarázata és kezelése, in: Integratív Hírmondó, 17. szám
  16. Hamvas Béla (1992): J. D., vagy a beavatás, in: Patmosz I. p. 202-217, Életünk Könyvek, Szombathely
  17. Hamvas Béla (1996): Eksztázis, Medio Kiadó, Bp
  18. Hamvas Béla (1998): Scientia Sacra, Magvető, Bp.
  19. Jung, C.G. (1995): Analitikus pszichológia. Göncöl Kiadó,
  20. Jung, C.G. (1994): Az alkímiai konjunkció. Kötet Kiadó, Nyíregyháza
  21. Kelemen Gábor (1992): A pszichoterápia és az öngyógyítás spirituális dimenziója. in: Pszichoterápia, p. 11-20, 1992. október
  22. Laing, R.D. (1990): Bölcsek, balgák, bolondok. Európa Könyvkiadó, Bp
  23. Lukoff, David. “The Diagnosis of Mystical Experience With Psychotic Features.” in: Journal of Transpersonal Psychology, 17; 1985: 155-181.
  24. Maheshwarananda, P.S. (1992): Karma-Bhakti-Rádzsa-Gjána, a 4 jóga-út. Józsefvárosi SC, Bp
  25. Maheshwarananda, P. S. (1997): Kundalini, in: Válogatott Gyöngyszemek, p. 69-72, Diwali Kiadó, Budapest
  26. Maheshwarananda, P.S. (1994): Meetings with a Yogi, B. R. Publishing Corporation, Delhi, India
  27. Maheshwarananda, P.S. (2000): Tapasztalatok a fizikain túl. in: Gjána Gangá, 2000. március, 2. szám, p. 4-5
  28. Maslow, Abraham. “Religious Aspects of peak-experiences.” Personality and Religion. Harper & Row: New York, 1970
  29. Mérő László (1989): Észjárások, Akadémiai Kiadó, Bp
  30. Patanjali 1. (2001): Jóga Szútrák, in: Gjána Gangá, 2001. március-április, 7. szám, p. 14-17
  31. Patanjali 2. (2001): Jóga Szútrák, in: Gjána Gangá, 2001. május-június, 8. szám, p. 14-15
  32. Patanjali 3. (2001): Jóga Szútrák, in: Gjána Gangá, 2001. szeptember, 9. szám, p. 14-16
  33. Popper Péter (1981): Belső utak könyve, Magvető Kiadó, Bp
  34. Pressing Lajos (1985): Meditáció és pszichoterápia, Buddhista Misszió, Internum, Bp
  35. Sannella, Lee (1976): Kundalini: Pscychosis or Transcendence? Published by Lee Sannella, San Francisco, California
  36. Sankara (1997): A védánta filozófiája, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, Bp
  37. Sankaracharya, Sri (2000): Aprokshanubhuti, Advaita Ashrama, Calcutta, India
  38. Saraswati, S. S. (1992): Asana Pranayama Mudra Bandha, Bihar Yoga Bharati, Munger, Bihar, India
  39. Saraswati, S.M. (1993): Hatha Yoga Pradipika, Bihar School of Yoga, Munger, Bihar, India
  40. Sivananda, Swami (1994): Kundalini Yoga, The Divine Life Society, Shivanandanagar, Uttar Pradesh, India
  41. Süle Ferenc (1990): Vallás vagy pszichoterápia, Animula, Bp
  42. Szasz, Thomas (2002): Az elmebetegség mítosza. Akadémiai Kiadó, Bp
  43. The Hatha Yoga Pradipika (2001) Munshiram Manoharlal Publishers Pvt. Ltd. New Delhi
  44. Tringer László, 2001, A pszichiátria tankönyve, Semmelweis Kiadó, Budapest
  45. Trixler, M., 1998, 2001, Szkizofrénia, szkizotípiás és paranoid kórképek, In: Füredi, J. (szerk), A Pszichiátria Magyar Kézikönyve, Medicina Könyvkiadó Rt, Budapest
  46. Vivekananda, Swami (1998): Jnana Yoga. Advaita Ashrama, Calcutta, India
  47. Vivekananda, Swami (2001): Raja Yoga. Advaita Ashrama, Calcutta, India
  48. Wapnick, Kenneth. (1980): “Mysticism and Schizophrenia.” Understanding Mysticism. Image Books: Garden City
  49. Yogananda, Paramhansa (2001): The Science of Religion. Yogoda Satsanga Society of India, Dakshineswar, Calcutta

Kökény Tibor, 2003.

Advertisements