Ausztráliába költözött barátom az ottani jóléti társadalomról mesélt. Eleinte a felszínességet nehezen emelte be, például utált 20 percen keresztül az időjárásról csevegni, csak azért, hogy nehogy olyan témát érintsenek, amely nézetkülönbséget okoz. Nem értette, hogy miért nem válaszolnak, amikor nem akarnak valamit – az már nem érdekli őket, hogy az udvarias mellébeszéléssel bizonytalanságban hagyják a másikat. Idővel ebbe is beletanult. Az áhított jólét konklúziója tömören annyi, hogy a globalizáció és a jólét kéz a kézben járnak, és személytelenné teszik a társadalmat. Bár még ilyen helyzethez nem volt szerencséje, azt mondta, hogy a nyájas csevegés mellett el tudja képzelni, hogy ha valaki feldobja a bakancsot az othhonában, és történetesen egyedül él, akkor a szomszédok csak hetek múltán hívják ki a rendőrséget vagy az ÁNTSZ-t, amikor már bűzlik a lépcsőház.

Eszembe jutott két londoni családanya utcán elkapott reggeli beszélgetése, miközben a gyerekeket az autójukba pakolták. Száj mindkét oldalon a fülig ér, nyájasság a köbön.

– Hello! How are you?

– Oh hello! I’m fine! How are you?

– Fine, thank you! So lovely weather’s today!

– Oh yes, so nice! How is your husband?

– He is fine, thank you! How is yours?

– Great thanks!

– See you than! Bye!

– Bye! Have a nice time!

Örkény István jövőbe láthatott a Hogylétemről című egypercesben.

– Jó napot.

– Jó napot.

– Hogy van?

– Köszönöm, jól.

– És az egészsége hogy szolgál?

– Nincs okom panaszra.

– De minek húzza azt a kötelet maga után?

– Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.

Advertisements